Átmeneti időszakot élünk, mindannyian keressük önmagunkat, a világban elfoglalt helyünket. Úgy tapasztalom, hogy az én generációm – azaz a 70-es és 80-as évek szülöttei – teljesen más értékeket hoz a szülői házból, mint amit ma minden szakértő képvisel. Nekem gyerekként nem sok szavam volt. A szüleim a saját hozott mintáik alapján a tekintélyelvű nevelésre törekedtek. Elvárták a tiszteletet, elvártak tőlem bizonyos viselkedési formákat, elvárták, hogy minél tökéletesebb legyek. Ezáltal én egy megfelelési kényszerrel küzdő, bizonytalan, de mégis mindig bizonyítani akaró emberré váltam.
Mikor én magam anya lettem, tudtam, hogy másképpen akarom csinálni, így olvastam. Kötődő nevelésről, liberális nevelésről, altatásról, etetésről, és sok minden másról. Viszont az információk beszerzése nem jelenti azt, hogy mindezt magamévá is tudtam tenni. Az sem biztos, hogy minden helyes, amit elolvasok, hiszen azt egy másik ember írta, a saját tapasztalatai alapján. A saját gyerekét figyelte meg és a saját érzései vezették. Így nekem maradt a bizonytalanság, elsősorban önmagamban.
Azt hiszem, ez a bizonytalanság vezeti a legtöbb velem egykorú szülőt is. És ezt a bizonytalanságot érzik a gyerekeink is. Nem vagyunk hitelesek a szemükben, mert nem hallgatunk az ösztöneinkre, nem hisszük el, hogy helyes, ahogy „neveljük” őket. Kapkodunk. Egyszer tekintélyelvűek vagyunk, másszor mindent rájuk hagyunk. Türelmetlenek vagyunk önmagunkhoz, így nem tudunk türelmesek lenni hozzájuk sem. Ők pedig nem tudják magukat egy értékrendhez tartani. Nem találják önmagukat, folyamatosan vibrálnak, keresnek valamit.
Biztonságot. Állandóságot. Feltétel nélküli szeretetet.
Hogy is várhatjuk el tőlük a magabiztosságot, ha mi magunk sem vagyunk biztosak önmagunkban?
Emellett a felelősséget sem vagyunk képesek felvállalni, így a pedagógusokra hárítjuk azt, akik szintén bizonytalanok mind emberként önmagukban, mind abban, hogy miként is tudnának a fennálló helyzettel, a mai gyerekekkel mit kezdeni. Legyenek tekintélyelvűek? (Már nem működik.) Hagyjanak mindent rájuk? (Nyilván ez sem járható út.)
Az egyetlen lehetőséget pedagógusként abban látom, ha hiteles tudok lenni, és empátiát mutatok a tanítványaim irányában. Ha rendben vagyok önmagammal, biztos vagyok magamban, akkor mellettem nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak. Ha nem akarnak nekem is megfelelni, de mégis irányt mutatok szeretettel és türelemmel, akkor nyert ügyem van, mert megtalálják azt a biztonságot, amit mindenhol keresnek.
Véleményem szerint nem szülőként vagy pedagógusként kell fejlődnünk, hanem emberként. El kell engednünk a félelmeinket, és hagyni, hogy a feltétel nélküli szeretet vezessen minket. Hallgatni a szívünkre és az ösztöneinkre. Ekkor kezdődhet el a változás egy pozitív irányba.
Szeretettel ölellek Téged!
Enikő
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: