Nevelés

Mit jelent ez a szó? Számomra azt, hogy utasítom a gyermekemet, hogyan viselkedjen, mit tegyen ahhoz, hogy elfogadjuk őt. Éppen ezért, nem hiszek a nevelésben. Annál inkább hiszek a példamutatásban. Hiába várok el ugyanis a tiszteletet, ha én magam nem tisztelek másokat. Hiába nevelem őszinteségre, ha én magam hazudok neki.

Egy gyerek soha nem arra figyel, amit mondok, hanem amit és ahogyan cselekszem. Ha a kettő nincs összhangban egymással, a tetteimet veszi alapul, azt másolja le. Amikor egy tanár ismereteket közöl, fontos, hogy mennyire hitelesen adja át a tananyagot, mert a gyerek figyelmét nem a tartalom ragadja meg, hanem a tanár személyisége, s ezért ragad rá a tananyag is. Így ha a tanító szívvel-lélekkel hisz abban, amit tanít, hiteles tud lenni ebben a szerepkörben, akkor nyert ügye van.

Gondoljunk csak vissza gyermekeink első életéveire. Nem kellett nekik megmutatni, hogy egyenek kanállal, villával. Nem kellett a szavainkat szótagolva ismételgetni, egyszerűen csak beszéltünk hozzájuk, és másokhoz. És egyszer csak elkezdtek ők is beszélni, és sokszor meglepődtünk, hogy egyes szavakat honnan ismerhetnek. Mert egyszer hallották, és megjegyezték. Megtanultak mászni, majd járni anélkül, hogy beállítottuk volna pozícióba a végtagjaikat.

Mert tapasztalás és másolás útján tanulnak, nem nevelésből.

Montessori szerint a gyerekek 3 éves korukig tudatosság nélkül tanulnak. Természetes, ösztönös módon másolnak le mindent: nyelveket, viselkedésmintákat, mozdulatokat. Ezt követi a tudatos tanulás időszaka, amikor már célzottan megnevezik, ami érdekli őket, és kérik az adott információt. Figyelmüket tudatosan irányítják egy adott dologra, koncentráltan tanulnak. Véleményem szerint ekkortól beszélhetünk „nevelésről” olyan formában, hogy elmagyarázhatunk nekik dolgokat, irányt mutathatunk nekik, lehetőségeket kínálhatunk fel anélkül, hogy meg akarnánk határozni őket. Abban is hiszek, hogy ha az első években feltétel nélküli  szeretetben, odaadásban volt részük, később sem kell utasítani őket, magától értetődően ülnek le tanulni, köszöntik az ismerőseiket, elégítik ki a kíváncsiságukat.

Őszintén szólva én már csak magamat nevelem, hiszen elég régen túlléptem az ösztönös másolás időszakán. Tudatosan odafigyelek a gondolataimra, cselekedeteimre. Azokra az emberekre hallgatok, akik számomra hitelesek, és pozitív értékeket képviselnek. Tőlük szeretek tanulni, de csak akkor, ha nem akarják rám erőltetni a maguk igazát.

Nincs egy igazság, mindenkinek a saját igazsága az igazság.

A gyerekeknek is megvan a saját igazságuk és valóságuk. Szeretettel segíthetjük őket, hogy ez formálódhasson és a pozitív értékek rögzüljenek, a bizonytalanságok biztossá váljanak. Ehhez pedig példa-, és iránymutatásra van szükség részünkről, nem nevelésre.