Ösztönösség

A lányom életének első fél évében nagyon sokat olvastam. Legfőképpen kismama fórumokon. Emellett mindig felhívtam valakit egy döntés előtt, és tanácsot kértem. Bizonytalan voltam, nem hittem önmagamban. Persze ez teljesen normális, hiszen akkor tartottam a karomban először újszülöttet, semmiféle tapasztalatom nem volt a csecsemőgondozás terén.

Amikor Sophie fél éves lett, a sok különböző információ hatására már úgy éreztem, hogy fogalmam sincs az egészről, teljesen alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre. Ekkor változtattam.

Amikor nyűgös volt, kendőben hordoztam. Napi 6-7 órát biztosan rajtam vagy a férjemen csüngött. Ekkortájt kezdett el velünk aludni is, mert rájöttem, hogy nagyon sokszor nem a fogzás vagy a hasfájás kínozza, egyszerűen csak a közelségünkre, az általunk nyújtott biztonságra vágyik.

Elkezdtem hallgatni az ösztöneimre, és ez az időszak alapozta meg a mostani kötődésünket. Felépítettük a bizalmát, így most, lassan három évesen már tud mit kezdeni a szabadságával is.
Ösztönösebb lettem az élet más területein is. Sokat mosolygok, kedves vagyok másokhoz, mert ez vagyok én.
Mindig is kedves ember voltam, csak nem mertem kimutatni, féltem, hogy ezzel visszaélnek, bántanak, megsebeznek.

Mióta megtanultam bízni az ösztöneimben, nem érnek csalódások, én is mosolyt kapok másoktól, kedvesek hozzám az emberek. A gyerekeknek csillog a szeme reggelente, mikor az iskolában én várom őket az ajtóban. Gyakran megsimogatom őket, velük együtt nevetek, vagy szomorkodom. Minden sikerüknél, szülinapnál, ünnepségnél elérzékenyülök, komolyan küzdenem kell az örömkönnyek ellen.

Az elmúlt tanévben velük együtt másztam falat, együtt csúsztunk le a strandon a medencébe, dobáltam őket a vízbe. Farsangon közösen táncoltunk osztrák sramli zenére, minden hétfő reggel elmeséljük egymásnak, hogy milyen volt a hétvégénk. Azt is mindig tudják, hogy miért vagyok kicsit szomorú aznap.

Nem vagyok tehát már tudatos tanító. Sőt! Legtöbbször ösztönös pedagógus vagyok, és ezt büszkén vállalom, mert nagyon sokan nem képesek erre: önmagukat adni. Azt gondolják, hogy nekik kell lenni a példamutató, tökéletes nevelőnek. Példát valóban mutatnunk kell, de nem a tökéletesség példáját, inkább az ösztönösségét.

Sokkal többet tudunk, mint amit önmagunkról feltételezünk. Ha egy kicsit elcsendesedünk, megnyugszunk egy adott szituációban, akkor meghalljuk azt a belső hangot, amely a legjobb tanácsot adja. És ez nem az agyunkból, hanem a szívünkből érkezik. Az én célom tehát minél inkább szívvel, mint ésszel élni, és ezt közvetíteni a környezetemnek is. Ettől válunk ugyanis ösztönössé.

Szeretettel ölellek Téged!

Enikő