Hit

Sokáig kerestem azt, amiben mindenek felett tudok hinni. Kiskoromban katolikus nevelést kaptam, végigjártam minden lépcsőt, amit az egyház előírt a velem egykorúaknak. Bérmálkozás után még fel is olvastam a helyi templomban hétvégenként. A templomok viszont sosem szólítottak meg igazán, kötelezettségnek éreztem a vasárnapi miséket, a gyónástól pedig egyenesen irtóztam. A katolikus egyházból pár éve kiléptünk mindketten, fel sem merült bennünk a templomi esküvő gondolata, mint ahogy az sem, hogy a lányunkat megkereszteltessük.

Ettől függetlenül hívő embernek tartom magam, mindössze azt a teremtő erőt nem találtam sokáig, akit megszólíthatok. Akitől kérhetek, és akinek hálát mondhatok. Pár hónapja elkezdtem egy picit a buddhizmussal foglalkozni, de ez annyiban is maradt néhány kép és figura beszerzésénél. Viszont ha ránézek egy Buddha szoborra, elönt a nyugalom. Ahogy ül lótuszülésben a kertben, az maga a megtestesült béke. A lányom olykor megsimogatja a fejét, ad rá egy puszit, legutóbb még egy dalt is énekelt neki. 🙂

Talán ez a Buddha figura is segített abban, hogy végül megtaláljam a választ, a hitem alapját. Ehhez nem is kellett messze mennem, vicces, hogy ennek ellenére milyen hosszú utat tettem meg. Most önmagamban hiszek, és a szeretetben. Hiszem, hogy rendkívüli teremtő erő rejlik bennünk, amit a szeretet erejével tudunk mozgósítani. Hiszek az emberi jóságban. Hiszek abban, hogy a szeretet ereje bármire képes, hiszen nap, mint nap megtapasztalom.

Akik ismernek minket, tudják, hogy nehéz évek vannak mögöttünk. Férjem krónikus bélbetegségben szenvedett 14 éves kora óta, rengeteg testi fájdalmat és lelki terhet cipelt magával. Mikor megismerkedtünk, épp egy következő műtétre várt, ideálisnak nem mondható körülmények között. A műtét fél éves csúszással valósult meg, a vastagbelének nagy részét eltávolították, a megmaradt szakaszt kivezették. Ezután költöztünk Vorarlbergbe az akkori munkám miatt.

Az első időszak nagyon nehéz volt mindkettőnknek. Én dolgoztam reggeltől estig a hét 6 napján, az ő állapota pedig egyre csak romlott. Ült a négy fal között, és depresszióval küzdött. De csináltuk, nem adtuk fel. Hittünk abban, hogy megérdemeljük a boldogságot, ez csupán egy feladat, amit meg kell oldanunk. Közösen.

2012-ben újra megoperálták Innsbruckban, az egyetemi klinikán. Eltávolították a lépét, a vakbelét, az epehólyagját, a vastagbeléből pedig 6 cm-t hagytak, ami a mai napig ki van vezetve. Ezt a tényt akkor ő elfogadta. Már nem küzd a sztóma ellen. Elhitte, hogy így is élhet teljes életet. Azt hiszem, ez a hite, és az őt operáló orvos profizmusa vezetett ahhoz, hogy 3 éve tünetmentes.

Azt is biztosan tudom, hogy az én hitem is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megvalósuljon az az élet, amit most élünk. Egészségesen, önmagunkkal békében. Mert soha nem tudtam elképzelni, hogy ez lehet másként is. Meg sem fordult a fejemben, hogy nekem kell ápolnom őt élete végéig. Erre igazán büszke vagyok. Ebben mutatkozott meg leginkább a teremtő erőm. És ettől a tapasztalástól váltam még erősebbé.

Azóta megteremtettük azt az otthont, amelyre vágytunk, megtaláltam azt a szakmát, amiben kiteljesedhetek, önmagam lehetek. És hiszem, hogy a történetünk nem itt ér véget, sőt, csak most kezdődik igazán. Mert már hiszünk önmagunkban.