A megfelelési kényszer elengedése

2012 tavaszán vezettem át egy alagúton, és közben azon gondolkoztam, hogy ha most 80 km/h sebességgel nekihajtanék a falnak, akkor nem kellene dolgozni mennem. Ezen azért elméláztam utána, hiszen már akkor is nehezen tudtam összeegyeztetni az életszemléletemet az öngyilkosság gondolatával. Szóval elkezdtem átrágni, hogy mi vezetett el idáig. Rájöttem, hogy minden munkahelyemen folyamatosan hagytam magamat kihasználni, mert sosem hittem el, hogy elég annyi, amit adni tudok. (Jellemzően a megfelelési kényszerrel küzdő emberekre pakolják a főnökök a legtöbb terhet, tehát ha sokat túlórázol, minden plusz feladatra gondolkodás nélkül igent mondasz, biztosan megfelelési kényszerrel küzdesz. Szörnyen fárasztó, igaz?)

Persze nem csak a főnökeimnek, hanem mindenkinek a környezetemben meg akartam felelni. Tökéletes akartam lenni a szemükben, és folyamatosan külső személyek általi megerősítésekre volt szükségem: „Szerinted jól döntöttem?” „Én azt gondolom, hogy… Szerinted igazam van?” 

Kikészültem, ha valaki nem értett velem egyet, rossz szemmel nézett rám, vagy a hátam mögött negatívan beszélt rólam. Az első és legfontosabb az volt, hogy mit gondolnak rólam mások, és persze mindig azt feltételeztem, hogy rosszat. Kövér vagyok, unalmas, buta, stb. Valójában azonban én gondoltam ezt magamról, mert ezeknek a gondolatoknak a magvait ültették el bennem, majd öntözték éveken keresztül. És már el is érkeztünk a gyermekkoromhoz…

Írtam már Nektek a nevelésről, arról, hogy nem hiszek benne, ugyanis elvárásokon alapul. A szülők által támasztott elvárásoknak pedig minden gyerek meg akar felelni, hiszen ők a szemükben a „mindent tudó lények”. Ez a berögződés nyilván nem múlik el nyom nélkül pikk-pakk, sokan egész életükön keresztül óriási teherként hurcolják magukkal. És mivel majdnem mindannyiunkat neveltek, korunk népbetegségévé vált a megfelelési kényszer, amiből véleményem szerint rengeteg testi betegség is ered.

Tehát a megfelelési kényszer tapasztalatom szerint a tekintélyelvű nevelés következménye, mely abból a félelmünkből ered, hogy nem felelünk meg az adott elvárásoknak, és nem vagyunk tökéletesek. Ez a félelem azért alakult ki bennem, mert amikor kudarc ért gyermekként, akkor leszidást kaptam. Nem volt elég, hogy elestem és beütöttem a térdemet, még kiabáltak is velem, mert közben kiszakítottam a harisnyámat. Nem elég, hogy csak hármas lett a matekdolgozatom, amit ötösre akartam megírni, még le is hülyéztek otthon miatta. Minden hibámért, amit eleve saját kudarcomként éltem meg, még el is ítéltek, ahelyett, hogy megvigasztaltak volna, és elmondták volna, hogy ez csak tanulás, és ha hiszek magamban, és újra megpróbálom, attól leszek erősebb.

Most a magam példáját írtam le, ennél vannak jobb és rosszabb történetek is. A fontos az lenne, hogy ezeket a történeteket zárjuk le, mert semmi értelme magunkkal cipelni. A gyermekkorunk elmúlt, átvészeltük, felnőttünk. A szüleink életünkre gyakorolt befolyását el kell engedni. Nálam ez a befolyás olyannyira erős volt, hogy a lányom születése után úgy döntöttem, megszakítom velük a kapcsolatot. Úgy éreztem, képtelen vagyok ilyen nyomás alatt változni, pedig a lányom érdekében szükségszerű volt a változás és az elengedés.

Pont tegnap néztem egy Szabó Péter előadást, aki azt mondta, hogy a negatív embereket kizárja az életéből. Ezt tettem/teszem én is. Már 3 éve nem akarok megfelelni nekik, pár hónapja pedig senkinek. Az egyetlen ember, akiért felelősséggel tartozom, az a lányom, és az ő érdeke is az, hogy olyan emberek vegyék körül, akik tisztelik és elfogadják az édesanyját úgy, ahogy van.

Persze senkit nem buzdítanék arra, hogy kövesse a példámat, de az biztos, hogy ezt a fajta szülői nyomást a helyén kell kezelni. Megérteni, hogy ők erre képesek, ezt a mintát hozták, amin mai napig nem tudtak túllépni. Viszont tudatában kell lennünk, hogy az ő fájdalmuk nem lehet a mi fájdalmunk. Nem hordozhatjuk a terhüket tovább és adhatjuk át a gyermekeinknek, ha azt szeretnénk, hogy ők ne küzdjenek megfelelési kényszerrel.

Tehát el kell engedni. Gyökerestől kitépni. Eldobni.

Szomorú, hogy gyerekként meg kellett élnünk ezeket a tapasztalásokat, de ez már történelem. Most már saját családunk van, gondoskodunk az érzelmi és anyagi biztonságukról, felelősségteljes anyák lettünk. A gyermekünkkel és férjünkkel való kapcsolatunkat senki nem ismeri, senkinek nincs joga beleszólni, kritizálni azt. Tudom, mégis sokan megteszik, de tisztában kell lennünk vele, hogy ez mind az ő tapasztalataikon alapul, nekünk pedig meg kell tanulni lepergetni magunkról.

A tanácsom tehát a következő: ne akarj tökéletes lenni, mert nem lehetséges. Legyél büszke magadra mindenért, amit teszel, és dicsérd meg magad minden apróságért. Csodálatos ember vagy, szeresd hát önmagad! Nem kell senkinek megfelelned, mert senkinek nincs joga elvárni tőled semmit. Senkinek nincs joga megalázni, leszidni téged, becsmérlően beszélni rólad. Aki ezt megteszi, az egy lelkileg nagyon sérült ember, miért is akarnád, hogy elismerően beszéljen rólad? „Nem az vagyok, akinek gondolsz, te vagy az, aminek gondolsz.” Nem vagy felelős senki más gondolataiért, és nem kell, hogy mindenki szeressen téged. Te sem szeretsz mindenkit, és nem is kell. Fogadd el, hogy mindenki küzd a saját démonjaival, és ne engedd, hogy ezeket rád pakolják. Mindenki a saját életéért felel, és senki nem várhat el senkitől semmit. SENKI.