Mostanában többször írtam az átváltozásomról, arról, hogy milyen jól érzem magam a bőrömben. Tényleg elégedetté tesz, hogy a belső harmóniám kezd testet ölteni, és végre a tükörben is látható az a változás, amire Sophie születése óta vágytam. Hozzáteszem, soha nem voltam elégedett a testemmel, mint ahogy semmi mással sem önmagammal kapcsolatban. Folyamatos küzdelemben álltam a kilókkal, szerintem nem volt 2-3 hónapnál hosszabb időszak az életemben, amikor ugyanannyit mutatott volna a mérleg. Jojóztam, mióta az eszemet tudom.
Szülni 120 kilóval vonultam be a kórházba. Olyannyira szégyelltem a súlyomat, hogy amikor epidurális érzéstelenítésre került a sor, és a férjemnek ki kellett töltenie a kórházi kérdőívet, hosszas kérlelésre – félájult állapotban árultam el neki ezt az információt. Utólag marha vicces a jelenet a fejemben. 
Szülés után nyilván azonnal lement 15 kiló víz, de tovább nem haladtam, sőt. Mindig találtam okot arra, hogy miért is eszek anélkül, hogy éhes lennék. Fáradt voltam, ettem. Nyűgös volt a gyerek, ettem. Összezörrentem a férjemmel, ettem. Kudarc ért a munkahelyemen, ettem.
Minden problémámra az evés jelentette a megoldást, persze közben tele voltam bűntudattal. Tudtam, hogy nem helyes, egyre rosszabbul fogom magam érezni tőle, de nem bírtam leállni. A gyermeki énem kérte az ételt. Követelte. Az étellel ugyanis pótolni lehet hiányzó érzéseket, ugyanúgy, mint a drogokkal vagy az alkohollal. Pótolni azt a szeretetet, amihez nem jutsz hozzá, és nincs rá más megoldási mechanizmusod, hogy megkaphasd. Szilárd meggyőződésem, hogy minden alkoholistának, elhízottnak és drogfogyasztónak szeretetterápiát kellene kapnia ahhoz, hogy lemondjon a szenvedélyéről. Ehelyett sajnos csak megvetéssel viseltetnek sokan irányukban, amitől még inkább az adott szenvedélybe menekülnek.
Mióta hozzájutok a feltétel nélküli szeretethez, méghozzá önszeretet formájában, könnyebb. Nem azt mondom, hogy soha nem csábulok el. 36 évnyi berögződést nem tudok leküzdeni fél év alatt. De dolgozom rajta. Leginkább olyan módon, hogy elengedem a gyermekkori mintáimat, félelmeimet, negatív érzéseimet. Megdicsérem magamat minden apró eredményért, büszkeséggel tölt el a sikerem. Igyekszem magamat más módon „megjutalmazni“, mondjuk egy új ruhadarabbal, vagy kozmetikussal, fodrásszal. Igyekszem nem zsírpárnák alá rejteni a nőiségemet, az adott gyengeségeimet. Mert igenis lehetséges és biztonságos megélni a női érzéseimet, tudatában lenni a sebezhetőségemnek.
Végszóként pedig annyit írnék Nektek, hogy komoly feszültségek, belső harcok árán jutottam el idáig, és folytatom az utamat továbbra is.
Szeretettel ölellek Benneteket!
Enikő
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: